A „rabszolgatörvényről” közérthetően

Szerző(k): Dr. Jean Kornél , Dr. Fehér Attila| | 2019.01.17 | Munkajog

Az elmúlt hetekben a politikai közbeszéd egyik központi eleme volt a „túlóratörvény” vagy „rabszolgatörvény” néven elhíresült jogszabálytervezet. A politikai szereplők részéről – pártállástól függően – teljesen ellentétes állítások láttak napvilágot. Ami egyértelműen leszögezhető: nem segíti a tények megértését, ha azokat politikusok próbálják elmagyarázni, így cikkünkben arra teszünk kísérletet, hogy a jogszabály-módosítást külső szemlélőként, objektíven magyarázzuk el.

Ami biztos: 2019. január 1. napján hatályba lépett a „túlóratörvény”, pontosabban a Munka Törvénykönyvének módosítása. A módosítás két lényeges kérdést érint: a maximális túlóra mértékét, illetve a munkaidőkeret hosszát.

A módosítás lényegének megértéséhez először érdemes pár fogalmat tisztázni. Mit is jelent a munkaidőkeret? A munkaidőkeret lényegét az ún. „általános” munkarenden keresztül lehet megérteni egyszerűen. Az általános munkarend szerint a munkaidőt heti öt napra, hétfőtől péntekig osztja be a munkáltató, ez egyes munkanapokon pedig a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló 8 órát dolgozik.

A munkaidőkeret alkalmazása lehetőséget teremt a munkáltató részére, hogy eltérjen az általános munkarendtől, és a munka mennyiségéhez igazítva, egyenlőtlenül ossza be a munkaidőt.

Munkaidőkeret alkalmazása esetén a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló beosztható napi 4 és 12 óra közötti időtartamú munkavégzésére.

A munkaidőkeret alkalmazása esetén azonban sokkal fontosabb, hogy a teljes munkaidőt jelentő heti 40 órának a teljes munkaidőkeretre vetítve kell kijönnie: így például egy két hónapos munkaidőkeret alkalmazása esetén a munkáltató megteheti, hogy az egyik hónapban a munkavállaló minden héten 44 órát dolgozik, viszont a következő hónapban már úgy osztja be, hogy csak heti 36 órát kelljen dolgoznia, így a két hónapban átlagában 40 óra munkavégzést teljesít a munkavállaló.

Minél hosszabb a munkaidőkeret, a munkáltatónak annál nagyobb „játéktere” van arra, hogy a munkaidővel gazdálkodjon.

Az általános szabály szerint a munkaidőkeret legfeljebb 4 hónap lehet, ezen a módosítás sem változtat, de a munkaidőkeret maximális mértéke az eddigi egy évről három évre nőtt. Fontos azonban, hogy az eddigi szabálynak megfelelően a hosszabb, hároméves munkaidőkeret megállapítása csak kollektív szerződés alapján lehetséges.

Itt érdemes említést tenni a másik fontos módosításról, a korábbi éves 250 óra rendkívüli munkavégzés 400 órára növeléséről. A módosítás szerint erre a munkáltató és a munkavállaló között létrejött megállapodás alapján van lehetőség, azonban ebből a megállapodásból a munkavállaló év közben nem „táncolhat” ki, azt csak a naptári év végével mondhatja fel.

Abban az esetben viszont, ha ilyen megállapodás nem jön létre, a munkavállaló „csak” 250 óra rendkívüli munkavégzésére, azaz túlórára kötelezhető.

De mi a helyzet azzal, hogy a túlórát csak három évvel később kell kifizetni?

Munkaidőkeret használatánál két esetben merülhet fel túlóra: Az egyik eset, ha a munkáltató a munkaidő beosztástól eltérően utasítja a munkavállalót túlórára, pl. a munkavállalónak az adott napon beosztás szerint 6 órát kellene dolgoznia, azonban a munkáltatói utasítás alapján mégis 8 órát dolgozik.

A másik eset a munkaidőkeret sajátosságaiból következik: ha a munkaidőkeret lejáratakor, a munkáltató által beosztott és a munkavállaló által ledolgozott munkaidő meghaladja a munkaidőkeretben ledolgozandó munkaidőt (a munkaidőkeret tartama, a napi munkaidő és az általános munkarend alapulvételével számított munkaórák) a munkáltatónak a többletet rendkívüli munkaidőként („túlóraként”) kell elszámolnia.

Vegyük példának 2019. május és június hónapot, két hónapos munkaidőkeretként. A két hónapban a naptári napok száma 61, az általános munkarend szerinti pihenőnapok (szombat, vasárnap) száma 18 nap, munkaszüneti napok száma 2 (május 1. és pünkösdhétfő). Tehát a két hónap alatt az általános munkarend szerint ledolgozandó napok száma 40 nap (61-21), a ledolgozandó órák száma pedig 320 óra (40 nap x napi 8 óra).

Abban az esetben, ha a munkaidőkeret végéig (tehát 2019. június 30. napjáig) a munkavállalót úgy osztják be dolgozni, hogy összesen 320 órát meghaladóan dolgozik, úgy azt a munkáltató köteles lesz rendkívüli munkaidőként („túlóraként”) elszámolni.

A két különböző módon felmerülő túlórából következik az is, hogy mikor kell a túlóra ellenértékét kifizetni: az első esetben havonta, viszont a második esetben csak a munkaidőkeret végén, hiszen csak akkor derül ki, hogy ténylegesen mennyivel többet dolgozott a munkavállaló.

A fenti szabályok együttes értelmezéséből következik a híradásokban felkapott információ: a túlórapénzeket csak három év múlva kell kifizetnie a munkáltatónak.

Ez az állítás csak részben igaz: szélsőséges esetben valóban előfordulhat, hogy a munkaidőkeretet meghaladó munka ellenértékét csak három év után, a munkaidőkeret végén kell megfizetnie a munkáltatónak, azonban ennek realitása nagyon alacsony, inkább ritka kivétel, mint főszabály.

Ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, az szükséges, hogy a szakszervezet és a munkáltató kollektív szerződés keretében hároméves munkaidőkeretről egyezzen meg. A magyar munkavállalók jelentős részére azonban nem terjed ki kollektív szerződés hatálya (a KSH 2015-ös felmérése alapján a munkavállalók alig több mint 20 százaléka dolgozott kollektív szerződés hatálya alatt), így várhatóan ez a módosítás a munkavállalók nagy tömegeit nem fogja érinteni.

Azoknak a munkavállalóknak, akik viszont nem munkaidőkeretben dolgoznak – a korábbi szabályoknak megfelelően – havonta kell kifizetni a túlórákat.   

A blogcikk tájékoztató jelleggel készült, nem minősül egyedi ügyre alkalmazható hivatalos jogi véleménynek vagy jogi állásfoglalásnak. Az Ecovis Hungary Legal a jelen blogcikk egyedi ügyben történő felhasználásáért a jogi felelősségét kizárja.