A ki nem adott szabadság problémaköre

Szerző(k): Dr. Fehér Attila LL. M. | 2020.11.12 | Munkajog

Közeleg az év vége és a ki nem adott (munkáltatói szemmel „ki nem vett”) szabadságokkal kapcsolatos társasjáték. A munkáltatók szembesülnek vele, hogy a munkavállalóknak még nagyon sok szabadsága van, munka viszont akad bőven, hiszen közeledik az év vége.

Mit lehet (és nagyon fontos: mit nem lehet) tenni?

A munka törvénykönyve ad pár lehetőséget arra, hogy „tologassuk” a szabadság kiadását:

A szabadságot, ha a munkaviszony október elsején vagy azt követően kezdődött, a munkáltató az esedékességet követő év március 31-ig adhatja ki (tehát a teljes szabadságot: alap- és pótszabadság). Ebben az esetben annyival könnyebb a helyzet, hogy ez „arányos” mértékű szabadság lesz, hiszen az év közben megkezdett munkaviszony esetén nem a teljes éves, hanem csak az arányos mértékű szabadságra jogosult a munkavállaló.

A szabadságot, ha a munkavállaló oldalán felmerült ok miatt nem lehetett az esedékesség évében kiadni, az ok megszűnésétől számított hatvan napon belül ki kell adni (tipikusan éven átnyúló táppénz, szülési szabadság).

Az esedékesség évében kell kiadottnak tekinteni a szabadságot, ha igénybevétele az esedékesség évében megkezdődik és a szabadság következő évben kiadott része nem haladja meg az öt munkanapot (tehát decemberben kezdődik és januárra még átnyúlik maximum 5 munkanap).

Lehetőség van továbbá arra is, hogy a felek megállapodása alapján (tehát nem automatikusan!) az életkor után járó pótszabadságot (tehát nem a teljes alap- és pótszabadságot!) a munkáltató az esedékesség évét követő év végéig adja ki. Ez a pótszabadság a munkavállaló életkorától függően 1–10 nap lehet.

Az Mt. ennyi lehetőséges ad arra, hogy a munkáltató az éves szabadságot „tovább vigye” a következő évre. De rögtön adja magát a kérdés: mi történik akkor, ha ez nem sikerül? A munkavállaló „nem vette ki” a szabadságának a felét az esedékesség évében (egészen pontosan a munkáltató nem adta ki neki), mi ilyenkor a teendő?

Erős a kísértés ilyenkor a munkáltatói oldalon arra, hogy egyszerűen csak „lenullázzák” az előző évet, könnyű rá indokot találni: „a munkavállalóm nem akart szabadságra menni”, „ebben a gazdasági helyzetben örüljön, hogy munkája van”.

Sokakat félrevezet az Mt. főszabálya is: „A szabadságot esedékességének évében kell kiadni.” Ha kell, hát kell, sajnos nem sikerült, meg is győztük magunkat arról, hogy akkor így járt a munkavállaló, a maradék szabadságot elbukta.

A ki nem adott szabadság „törlésével” követi el a munkáltató a második jogszabálysértést:

• az első ugye az volt, hogy a munka törvénykönyve szabályai szerint nem adta ki a szabadságot az esedékesség évében,
• a második pedig a nyilvántartási kötelezettség megsértése: a munkáltató köteles az Mt. 134. § szakasza alapján nyilvántartani a munkavállalók szabadságát.

De akkor mit lehet tenni?

Egyértelmű, hogy a szabadságot – főszabály szerint – esedékességének évében kell kiadni, azonban ez a szabály nem értelmezhető akként, hogy a munkáltató által ki nem adott szabadság az év végével „elenyészik”.

Az Mt. egyértelmű szabálya, hogy szabadságot pénzzel megváltani – a munkaviszony megszűnésének esetének kivételével – nem lehet, így a munkáltató a tárgyévben ki nem adott szabadságot természetben köteles kiadni a munkavállalónak a munkaviszony fennállása alatt. Igen, az egyetlen „jogszerű” megoldás az, ha a következő évben adja a munkáltató a szabadságot (persze ez nem orvosolja a jogsértést, de legalább csak munkaügyi ellenőrzés körében jelent kockázatot).

Így le kell nyelni a békát: ha nem adtuk ki tárgyévben a szabadságot, akkor bizony ki kell adni természetben, nem lehet arra hivatkozni, hogy a szabadságot az esetékesség évében kell kiadni.

A szabadság „törlése” körében különösen felhívnám a figyelmet az Mt. 6. § (1) bekezdésben foglalt alapelvre, amely szerint felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat, így egyértelműen jogellenes, ha munkáltató „törli” azokat a szabadságokat, amelyeket jogszabályba ütközően nem adott ki a munkavállaló részére.

Ha egyszerűen csak „elfelejtkezik” a munkáltató a ki nem adott szabadságról, vagy „törli” azt, úgy hosszú távú kockázatot vállal:

i) a munkaviszony megszűnését követően – nem csak a megszűnés évére vonatkozóan, hanem elévülési időn belül – a munkavállaló követelheti a ki nem adott szabadság pénzbeli megváltását, amely igény elutasítása munkaügyi perhez vezethet, továbbá

ii) az Mt.-ben meghatározott nyilvántartási kötelezettség megsértésére, illetve a szabadság kiadására vonatkozó szabályok megsértésére tekintettel a munkaügyi ellenőrzésről szóló törvény alapján munkaügyi bírságot szabhatnak ki a munkáltatóval szemben.

A blogcikk tájékoztató jelleggel készült, nem minősül egyedi ügyre alkalmazható hivatalos jogi véleménynek vagy jogi állásfoglalásnak. Az Ecovis Hungary Legal a jelen blogcikk egyedi ügyben történő felhasználásáért a jogi felelősségét kizárja.